HTML

Pixilláció

Mindenféle írásaim megjelenítésére alkalmas multifunkcionális blogfelület. Film, animáció, zene, irodalom, saját írások és úgy általában: az én kedves blogom.

Friss topikok

  • nEjmEd: Köszönöm! Különösen jól esik a kommented, mert legalább egy olyan is olvas, akit magam is olvasok.... (2013.05.28. 21:35) Markus Imhoof - A méhek világa

Címkék

Feedek

Plátói szerelmek

2013.03.06. 23:28 nEjmEd

Beleszerettem a népzenébe és egy népzenész lányba. Igazi 21. századi történet, mivel a youtubon találkoztunk. Egyszer élőben is a hatos villamoson. Álltam a tömegben, nekinyomódva az ajtónak a csúcsforgalomban. A vonal is be volt dugulva, nem indult el a megállóból a jármű pár percig. Ahogy az emberek érkeztek megnyomták a nyitógombot a villamos oldalán, s mivel felszállni már nem tudtak, továbbálltak, az ajtó bezárult magától. Ez megismétlődött párszor, de az egyik alkalommal ott állt előttem Ő. Benne volt a lendület, hogy felpattanjon, már enyhén előredőlve várta, hogy kinyíljon az ajtó, de bennemaradt a mozdulatban és kb 30 centiméterre tőlem csak annyit mondott csalódottan: Auuu! Megfordult és elment egy másik ajtóhoz, anélkül, hogy tudta volna ki vagy mi vagyok, s azzal hogy így anyagiasult előttem, mennyire zavarba jöttem egy pillanat alatt. Tehetséges és szép nők varázslata, hogy képesek helyet kanyarítani maguknak az ember gondolatai között, a képzelet pedig hozzáadja a nem ismert részleteket. Persze csak pozitívat. Sokkal magasabbnak képzeltem és a beszédhangja is másabb volt. Legalább kiderült, hogy mégis ember, nem istennő, hamár az élet így elémfújta egy pillanatra.

Halvány emlékeim voltak ének órákról, néprajzos táborokból, de nem volt az életem része a népzene. Gyerekként nem utáltam a népdalokat, de nem is jelentettek semmit. Illetve nem értettem a bennük lévő üzenetet. Emlékeimben úgy tárolódtak el a legrégebben megtanult dalok, ahogy gyermeki képzeletem lefestette őket. Szó szerint, betűről-betűre a vízbe hajló bazsarózsákat, a Tiszaparton átkelés előtt hezitáló lovast, rózsákból készülő patkókat. Valami kis sajnálatot kicsikartak belőlem, hisz mondjuk hagymát magába vacsorázni nem jó, ilyesmik, de alapvetően nem nyíltak ki rejtett kapui ennek a világnak. Sokakban például soha nem is nyílik. Valaki legutóbb például azt találta mondani nekem mély meggyőződéssel, hogy mindent ki kell próbálni az életben, kivéve a vérfertőzést és a néptáncot...
Végül aztán egy végzetes napon, fejemben homályos emlékkel, lelkemben ismeretlen marcangoló igényekkel, amiket nem tudtam a szokásos zenei armadámmal csillapítani, beírtam a végzetes szavakat a böngészőbe: "magyar népzene", első találat. Itt kezdődött a történet.

Ott állt a lány és egy fiú a színpadon, muzsikáltak énekkíséret nélkül. A lány sötétzöld ruhában volt, hegedűjével kezében, fülében ízléses fehér köves függővel. Barna haja fel volt kötve, így engedte láttatni nyaka kecses ívét, mely a görög istennőszobrok sajátja volt. Profilja tökéletes, orra enyhén felfelé ívelő - ami Gárdonyi bölcsessége szerint legalábbis figyelmeztető jel kellene legyen a szívüket széttörni szándékozó férfiaknak, hogy tragédia közeleg -, de mégis, akkor már elvesztem. Gyönyörű, és gyönyörűen hegedül. Látszólag önmagának játszott, nem volt párbeszédre hajlandó a közönséggel. Ők csak megkaphatták a morzsákat, amit elhullajtott nekik. Annyi szerencséjük volt, hogy jutott nekik is bőven. Ezen felül a brácsás is csak őérte volt, figyelte minden rezdülését, mint balga szerelmes apród a hercegnőjét.

Aztán 2:52-nél történt valami. Mintha minden azt megelőző hang csak annak a folyamnak a bevezetését akarta volna szolgálni. Az ujjak varázslatos, számomra megfejthetetlen programszerű mozgására és a vonó szaggatott lüktetésére elszabadult valami az élettelen hangszerből, ami elérhetett a hallgatók lelkéig. A lányéig is elért. Gyorsan változó dolgok, melyek az arcán is átsuhantak elárulták. Az enyémig is elért. Ami hiányzott megkaptam, de a legutolsó pillanatig nem tudtam, hogy mit kerestem pontosan. Egy pillanat műve volt csak, nem tartott soká. Visszatekerni nem volt érdemes azt a másodpercet, fel kellett előtte épülni lélekben is. Boldogság maradt utána, és a vágy, hogy ezt újra akarom. S persze sajnálom, hogy ez is plátói szerelem marad, mert se hangom se hegedűm.

 

Szólj hozzá!

Címkék: szerelem népzene

A bejegyzés trackback címe:

https://pixilation.blog.hu/api/trackback/id/tr675120693

Kommentek:

A hozzászólások a vonatkozó jogszabályok  értelmében felhasználói tartalomnak minősülnek, értük a szolgáltatás technikai  üzemeltetője semmilyen felelősséget nem vállal, azokat nem ellenőrzi. Kifogás esetén forduljon a blog szerkesztőjéhez. Részletek a  Felhasználási feltételekben és az adatvédelmi tájékoztatóban.

Nincsenek hozzászólások.