Szedem a lábam a csöngetésre. Az ajtón keresztül egy fiatal nő alakja dereng át, de nem látom igazán jól az üvegezésre évek során lerakódott matricáktól és kosztól.
— Szia! — megelőzött a köszönéssel, még az ablakot nyitottam. Elég gyűrött a csaj, gyűrött kabátkában, fáradtan, elmosódott szemfestékkel karikás szemei körül, kis türelmetlenséggel a hangjában. Alapvetően csinos lenne, ezt máskor is megjegyeztem. Huszonötnek néz ki, hullámos fekete haja van, sötét szemei, szimmetrikus arca és egy fél fejjel alacsonyabb nálam. Lehet van benne egy vonóval. Visszatérő vevőm.
— Jó estét! Mit parancsolsz?
— Kellene nedves törlőkendő. Zsömle vagy kenyér van?
— Van. Friss, háromkor már megjött az új pékáru.
— Legyen akkor négy zsömle, az a legolcsóbb csomagolt párizsi és még egy csokis isler.
— Nem is emlékszem vittek-e valaha tőlem éjszaka törlőkendőt, lehet időbe telik még megtalálom. — visszamegyek a pult mögé, és elkezdem felforgatni a vegyiárus polcot.
— Oké, nyugodtan — mondja lemondóan.
— Háát, van ez a fajta — felmutatom a pulton keresztül. — Ez volt a legolcsóbb amit találtam, de elég meredek az ára így is. — látszik, hogy nagyon csoró — Elviszed?
— El, muszáj. Elment megint a gyerekem.
— Oh! — ledermedek — Sajnálom.
— Már harmadjára történik. Pedig most figyeltem rá, hogy mit eszek. Emlékszel, tegnap is vettem gyümölcsöt és sütit. — sóhajt egy rövidet — Csakhát a drog...
Megálltam a kiszolgálás közben egy pillanatra, és próbáltam feldolgozni, hogy igen, egy hónap után is szembe tud jönni valami igazán durva, amire nem lehet felkészülni. Itt a Tömő utcában, a józsefvárosi éjszakában, télvíz idején egy csemegeboltban. Nem ő volt az első kristálymet függő aki éjjel betalált a boltba, de ő volt az első, aki egy félvállról odavetett mondattal beavatott az élete épp aktuális drámájába, hangjában szomorúsággal és megbánással.
— Figyi, siess már, megfagyok. Neked nem nagyon gyere be ez a munka, mi?
— Ne haragudj, igyekszem. — beleteszem a blokkot a szatyrába, elindulok felé. — Csak hajnal négy van, kicsit én is nyomott vagyok.
— Nem bírod az éjszakázást?
— De bírom, nem most dolgozok először éjszaka. Ezt meg lehet szokni. Azt viszont nem tudom, hogy gyakorlatilag nem tudok találkozni senkivel. Itt vagyok tizenkét órát este kilenctől reggel kilencig, ami annyira kimerít, hogy alig élek nappal. Szóval se barátokkal nem tudok találkozni, se egy randit nincs erőm megszervezni.
— Mit sírsz?! Ilyen az élet! Nem ad sokat! Itt vagyok 19 évesen, nincs hova mennem. Van egy hely, ahol tudok fürödni és aludni éjszaka, ha fizetek egy ezrest. Ma nem tudtam. Ezt kell szeretni! — közben kifizeti amit vásárolt, a markomba nyomja a pénzt apróban. Az érmék melegek. Borzasztóan zavar a testmeleg fémpénz.
— Itt vagy a boltban, most ez az életed. Miért nem használod ki és ismerkedsz? Az a te hibád, ha egyedül vagy.
Ez most betalált.
— Figyelj, amúgy tök helyes fiú vagy. Tudom, most nagyon szarul nézek ki, meg minden, — végignéz magán — de ha gondolod, megadom a számom...
Az este folyamán a második alkalom, hogy nem tudok mit kezdeni a szituációval. Annyira sajnáltam és úgy bennem volt a nem akarom megbántani őt érzés. Végül mégis ez hagyta el elég meggyőzően a számat.
— Inkább ne, ne haragudj.
— Biztos?
— Biztos.
