Ricky Rijneke - A csendesek [2013]
A csendesek megtekintése után az első gondolatom az volt, hogy az emberek azért félnek beülni egy szerzői filmre, mert tudják nagyon jól milyenek ezek a "köldöknézős művészfilmek" mostanában. S annak ellenére, hogy adott helyen és időben baromi jó asszociációim voltak azzal a képi-zenei folyammal, amit Ricky Rijneke holland rendezőnő épített fel, jóságai ellenére sem volt kellemes végigülni, mert ez tényleg olyan volt, mint amilyennek egy művészfilmet legrosszabb álmainkban elképzelünk...
A filmnek nincs kifejezett története, egy Csilla nevű lány belső idejében vagyunk; minden látott-hallott elem az ő gondolatainak, érzelmeinek, emlékeinek a kivetülése, aminek a középpontjában a jobb élet reményében tett utazás áll, amit öccsével kezdett meg, de egy autobalesetben elveszítette őt menet közben. A reménytelenségből indult az ismeretlenbe; család vagy barátok érezhetően nem részei az ő világának. Elszegődik egy teherhajó konyhájára, ahol az egyetlen ember - egy másik magyar, akivel lehetősége lenne visszatérni abba a normális állapotba, hogy érezze, mégiscsak társas lény - kihasználja, szexuálisan zaklatja és tovább mélyíti a bizonytalanságérzését. Teljes magányra van ítélve, amit felerősít fizikai és társas környezete: a nem emberi léptékkel megalkotott teherhajó klausztrofóbiája, és Gábor mellett a hajón szolgáló kínaiak, s ezzel a miliővel járó nyelvi és kulturális izoláltság.
Ha nagyon akarom, el tudom mondani a történetét is a filmnek, de az önmagában inkább gáz. Öccsétől egy emléke marad, egy aranynyaklánc, amit féltve őriz, de Gábor szemet vet rá, Csilla elrejti, de ennek ellenére ellopja tőle, amit próbál megkeresni. Az egész nyakláncmizéria nagyon gyenge pontja volt a filmnek, mű volt, megírt, nem hittem el.
Amit viszont elhittem a filmnek az az összbenyomás, amit közvetíteni akart. Felfoghatatlanság érzését, az idegenség érzését, azt mikor a világ a súlyával ránehezkedik a vállunkra. Biztos vagy benne, hogy a környezetpszichológiában nagyon otthon volt vagy a rendezőnő, vagy a két operatőre, mert a képek magukban néha nyomást tudtak okozni a mellkasomban. Térélmény tekintetében olyan végletek között mozgott a film, hogy milyen egy szántóföldön nyílt térben egyedül lenni, vagy egy határátkelőnél egy végtelen hosszú kamionsor mellett végigmenni. Motorcsónakkal megközelíteni egy roppant nagy teherhajót, ami a felénk magasodó tömegével agyonnyom minket, és hiába van előttünk nem érezzük a léptékét. Vagy épp milyen egy ilyen lélekvesztő klausztrofób termeiben bóklászni.
Ezeket a képeket azért is emeltem ki, mert hiszem, hogy tudatos választás volt részéről pont ezekben a szituációkban játszatni a szereplőit. Áttételesen a társadalmunk gépházába is bepillantunk, ami ugyanolyan idegen és valószínűtlen világ, mint ennek a Csilla lánynak a világa. A nagyüzemi mezőgazdaság, az Európai Unió határán átlépő áruhegyek, az a borzasztó nagy kapacitás, amit egy ilyen hajó hordoz, mind felfoghatatlan emberi ésszel. Léptékvesztett, lélek nélküli világ, amit otthonról a színes magazinok és tévéreklámok álarca mögül kínálnak nekünk barátságos, fogyasztható csomagolásban. Az, hogy honnan jön, hová megy, csak a jó ég tudja.
Ricky Rijneke Cannes-i Filmfesztiválon találkozott Tóth Orsolyával, ami az első nagyjátékfilmjében munkakapcsolattá is vált. Elmondása szerint nem tervezte, hogy ez egy "magyar film" legyen, de a színésznő belépésével lavinaszerűen jelentek meg a filmben hazánk fiai, akik inspirálóan hatottak a rendezőnőre. Így kerül a képbe Gábort alakító Rába Roland, aki szerintem nem volt méltó párja a gyönyörűen játszó és artikuláló Tóth Orsinak, illetve Pohárnok Gergely, aki az egyik operatőrje volt a filmnek. Jean-Paul de Zaetijd volt a párja a kamerák mögött, aki a teherhajós belső klausztrofób felvételekért felelt, míg Pohárnok Gergely a külső helyszíne felvételével volt megbízva. Mindenképpen kell szót ejteni Andrej Dergacsevről, aki a zenéjét írta és komponálta a zörejezését. Nagyon elszállós volt, időnként természetidegen. A hang és zene is Csilla belső világát szolgálta megjeleníteni, és ez nagyszerűen sikerült!
Nagyon meglepődtem, hogy a filmet eredetileg is magyarul vették fel, illetve, ahogy mi hallhattuk az utószinkront - szintén magyarul - itt vették fel Budapesten. Ez annak fényében, hogy Ricky Rijeke nem beszél magyarul meglehetősen bátor lépés volt szerintem. Őszintén, szívesen cserélnék vele, és néztem volna holland szinkronnal, mert ugyanazt a 10-15 mondatot mantráztatta szegény Tóth Orsolyával, amit jobban megbocsájtok akkor, ha valami általam nem beszélt, szépen csengő idegen nyelven hallom, nem az anyanyelvemen.
Vizuálisan nagyon intelligens nő Ricky Rijeke, de talán a 13 perces rövidfilmje után egy 97 perces agymenés kicsit nagy lépés volt neki. Filmje furán agyonnyomott, felbosszantott és mégis csodálom. Hármas.
A Titanic Nemzetközi Filmfesztiválon még el lehet csípni, április 11-én 19:00 órakor van még egy vetítése az Uránia Nemzeti Filmszínházban.
